Kedves Társkeresők!
Korábban írtam bizonyos viselkedési szabályokról, ebben az írásban szeretném megvilágítani, hogy a szabályok nem ismerete bizony kellemetlen helyzetbe hozhat bárkit, mert a róla kialakult első benyomás nem lesz hízelgő rá nézve.
Ma az első találkozásról, (s nem az első randevúról) írok.
Az első találkozás nagyon fontos a kapcsolat létrejöttében, de nem feltétlenül meghatározó. Bárhol megtörténhet. Utcán, munkahelyen, társaságban, sportolás, illetve szórakozás alatt, illetve társkereső irodák szervezésében. Amit az első pillanatokban mutatunk, azt őrzi meg a másik, ami még nem a „rácsodálkozás” pillanata. A „rácsodálkozás” pillanata az esetek többségében jóval később jön létre, a megismerkedés és a megismerés után.
Valamikor a lányokat és fiúkat, mint legutóbbi cikkemben írtam, szigorú szabályok szerint nevelték – bármely társadalmi rétegben –, mivel a tapasztalat megmutatta, hogy az első benyomás mennyire fontos. A lányokat és a fiúkat megtanították arra, hogy milyen viselkedés az, amelyik méltó hozzájuk, a fiúkat arra, hogy milyen módon ismerkedjenek, udvaroljanak, (mindig mások – felnőttek – közvetítésével, ha nem együtt nevelkedtek a fiatalok), a lányokat, hogy hogyan fogadják azt.
Természetesen ez ma már megváltozott, s mivel a változás nem egy másik minta átvétele volt, hanem egy régi elvetése, ezért – minta nélkül – kaotikussá vált az ismerkedés. A tapasztalat azt mutatja, hogy a férfiak nagy része – ismert szabályok híján – nem tud nyugodtan, magabiztosan, oldottan közeledni a nők felé, ezért gyakran kerülik azokat a helyzeteket, lehetőségeket, ahol ismerkedhetnének, a nők viszont éppen ezért átveszik a kezdeményezést, amit viszont az urak gyakran nehezményeznek, illetve úgy élik meg, hogy a nők „rámenősek, uralkodni akarnak, lerohanják a férfit, kisajátítják stb.”
Az első találkozás akkor válhat meghatározóvá, ha képesek vagyunk bármikor, bármely helyzetben önmagunkat adni, azt, akik valóban vagyunk. Hogyan válik meghatározóvá, s kik is vagyunk valójában? Amilyennek láttatni szeretnénk magunkat? Amilyennek mások szeretnének látni? Amilyennek a szüleink, nevelőink szerettek volna látni, vagy amilyennek mi szerettük volna, hogy lássanak? Folytathatnám …
Látjuk-e magunkat kívülről, úgy, ahogyan mások látnak, vagy csak saját elképzelésünk tükrén keresztül? Ha valaki bizonytalan önmaga ismeretében – az emberek nagy része ilyen –, akkor magabiztosság helyett agressziót, magamutogatást, harsányságot stb., nyugalom helyett hallgatagságot, „mulya”, zavart viselkedést, merevséget stb., vidámság helyett hangosságot/harsányságot, szertelenséget; komolyság helyett komorságot, elutasításnak tűnő zordságot, s szintén merevséget mutat; anélkül, hogy észrevenné.
Régen éppen ezek elkerülésére tanították a viselkedés szabályait. Az egyik legfontosabb szabály az volt, hogy soha ne tegyünk megjegyzés a másik nemre, (főként, ha jelen van annak bármelyik tagja). Ne feledjük el, nem általános viselkedési szabályról beszélek – bár a kibeszélés, a másokra megjegyzést tevés, akkor sem illik –, hanem társkeresésről, ahol fontos tényező a jellem.
Ehhez képest ma gyakran halljuk, tapasztaljuk, hogy társaságban – s minő rettenet – a társkereső összejöveteleken, tapintatlan, ítélkező, közönséges, udvariatlan megjegyzéseket, utalásokat tesznek a jelenlevők másokra, a másik nemre, illetve a többi társkeresőre. Ezek mögött a megjegyzések mögött szorongás, bizonytalanság, önbizalomhiány van, s mint korábban említettem ez bizony meglátszik a viselkedésben.
A legtöbb esetben úgy vélik, hogy ezek a megjegyzések nem jutnak mások – és főként az érintettek – fülébe. Higyjék el, kérem, ez tévedés! Valahogyan, – nyilván azok által, akik ezt hallották –, szinte minden esetben tovább jutnak ezek a megjegyzések.
Ha valaki megtanult udvariasan, tapintatosan viselkedni, uralkodni az érzésein, indulatain, akkor nem követ el ilyen hibát, ami a kívülálló szemében – főként, ha az a másik nem – visszataszító, s eltávolodás, elutasítás a következménye.
Tehát az első benyomás: az öltözködés (életkornak, helyszínnek, napszaknak megfelelő); a viselkedés (a társaság minden tagját figyelembe véve, senkit ki nem rekesztve, akár tetszik az illető, akár nem); a beszélgetés (általános témákról, röviden, nem bő lére eresztve, illetve önmagunkról, szóhoz juttatva a másikat is); Fontos a derű! Derűsek csak akkor tudunk lenni, ha magabiztosak vagyunk, ismerjük önmagunkat, sem többet, sem kevesebbet nem gondolunk magunkról, mint amilyenek valóban vagyunk.
Kérem, gondolkodjanak el a fentieken, vajon amikor társaságban, társkereső összejöveteleken, találkozásokon vesznek részt, milyen benyomást kelthetnek másokban, milyen benyomást keltenek Önökben a többiek, ráismernek-e mások viselkedésében önmagukra, s ha igen, akkor - vajon választanák-e Önmagukat társnak? Jól jegyezzék meg kérem, hogy ezek csak az első benyomások, amik tévedést is hordozhatnak! Ám ahhoz, hogy kiderüljön az, hogy a benyomás igaz, vagy tévedés volt-e, további találkozókra van szükség, s ez csak akkor jöhet létre, ha kölcsönös szimpátia alakul ki.
Mindezekért, illetve mindezek ellenére, ha valakiről megfelelő benyomást szeretnének kapni, legalább három találkozásra van szükség, hogy ítélkezéseiket elengedhessék. Ki tudja hány esélyt szalasztanak el az emberek azért, mert az első benyomást magabiztos véleménynek gondolják?
Kérem, senki ne gondolja magáról, hogy olyan jó emberismerő, hogy az első benyomásra mindent tud a másikról! Ha ezt gondolja bárki, minden bizonnyal önismeret híján van, hiszen, ha lenne önismerete, akkor tudná, hogy az első benyomás – ha nem megfelelő – létrejöhet a másik zavarából, bizonytalanságából, s egy következő találkozókor talán már egészen más benyomást alkothat róla. Így inkább a felfedező kíváncsiságával kellene fordulnia hozzá.
Ilyen felfedező kíváncsiságot kívánok Önöknek,
szeretettel: tóthmárti
Budapest, október 22. |
