 |
Éva és Zsolt |
 |
Minden 2007 decemberében kezdődött, hajadonságom 31. esztendejében... túl már egy pár magánéleti pofonon, sikeres szakmai pályafutással, 2 év egyedüllét után, megannyi önfejlesztő könyvet elolvasva és abból okulva, találkoztam Tímeával.
Tímea hitte, tudta biztosan, hogy én Őt, Ő pedig engem keres... és én hittem neki. Kapaszkodtam minden mondatába, biztatott, erőt adott, fogta a kezem. A fotó alapján csak vajmi keveset lehetett sejteni a nagy „Ő"- ről, de a fénykép úgysem mérvadó, mint tudjuk ugye... Fényképcsere, telefonszámcsere, majd jött a hívás. Izgultam. Nagyon. Tetszett a hangja, nekem meg be se állt a szám.
Nem volt kérdés a személyes találkozás. Emlékszem nagyon hideg volt aznap. Én késtem. Ő ott várt dideregve a kávéház ajtajában. Most izgultam csak igazán. Elegáns volt, stílusos, figyelmes és udvarias.Nagyon jól éreztem magam vele, még vége sem volt az estének, már vártam a következő találkozót, amit meg is beszéltünk másnapra, ha jól emlékszem...igenám, de aznap én szörnyű passzban voltam, az a „nemjönösszesemmi" típusú nap volt ez. Így gondoltam mindkettőnknek jobb lesz, ha lemondom a randevút. Szenvedtem, mert alig vártam, hogy újra lássam, de nem akartam kitenni őt „magamnak".
Ő nem hagyta. Szóval találkoztunk. És én nem tudtam úrrá lenni zaklatott hangulatomon, bármennyire szerettem volna is. Gondoltam, ha ezután még keresni fog, az maga lesz a csoda, de jöjjön aminek jönnie kell. Én mosom kezeim, szóltam előre, hogy ez nem AZ a nap. Egy teázóban ültünk és még szerencse, hogy egy pohár borral nyitottunk azonnal. Ettől mindjárt sokkal jobb kedvre derültem, viszonylag röviden összefoglaltam a nap történéseit és megnyugodtam. Mert ő végighallgatott és a puszta jelenléte megnyugtatott. Sokat beszélgettünk mindenféléről. ...és utána sodródtunk az árral.
Beszéltünk minden nap. Aztán napjában többször. Találkoztunk egyre többet. Jött a karácsony és Ő elvarázsolt. Nagy gonddal készítette el az ünnepi menüt, ami olyan volt, hogy azt a legjobb mesterszakács is megirigyelte volna. És aztán jött a szilveszter, kettesben. Gyönyörű volt. Nem akartunk társaságot. Csak egymást.
És aztán csak jöttek az események gyors egymásutániságban. Minden szabadidőnket együtt akartuk tölteni. És nem volt elég soha. Főztünk, nagyokat sétáltunk, utaztunk, boroztunk, színházba mentünk,beszélgettünk, felolvastunk egymásnak, zenét hallgattunk, lakáscserét bonyolítottunk, fát ültettünk és nem tudtunk betelni egymással.
Közben, nem is annyira mellesleg, elhagytam a gyűrűt, amit édesanyámtól kaptam és ami olyan kedves volt nekem. És akkor szinte egyszerre mondtuk, hogy „Nincsenek véletlenek". Lassan aztán megismertük egymás családját és terveztünk. Terveket szövögettünk a jövőnkről. Nagyon jó érzés volt. Tudtam, hogy megérkeztem...egy hosszú út végére.
Aztán beköltöztünk az új lakásba, a közös otthonunkba. Még szinte fel sem foghattam ami történt, amikor egyik reggelen egy tálcán, rózsa kíséretében megkaptam közelgő születésnapom ajándékát. Egy párizsi utat. Majd' kibújtam a bőrömből örömömben.
Egy feladatom volt csupán, magammal vinni egy szép ruhát. Egy hosszú, estélyi ruhát. Június 13-án nagy izgalmak közepette elrepültünk a szerelem városába. Hagytuk, hogy elragadjon bennünket a város hangulata, a nyüzsgés, elegancia és a pompázatos épületek.
Romantikus Szajna-parti sétákkal, városnézéssel és nagyon boldogan teltek a napjaink. Piknikeztünk is és megkóstoltuk a francia konyha remekeit.
Hétfő reggel- születésem napján- csomagolnom kellett. Vagyis hát mindkettőnknek. Mint tudomásomra hozta, el kell hagynunk a szállodát, ahol eddig laktunk, mert tekintettel a csúcsszezonra, ott már nem volt több szabad hely. Így az utolsó esténket máshol kell eltöltenünk- mondta. Rendben, gondoltam. Összepakoltunk, hívtunk egy taxit és elindultunk a következő szálláshelyünkre. Végigszáguldottunk a Champs-Elysée-n, és a Diadalív közvetlen közelében, egy luxusszálló előtt megállt az autó.
Kicsordult a könnyem a gyönyörűségtől! Tényleg azt hittem, hogy csak álmodom!
Felvittük a csomagjainkat a szobába, helyesebben a lakosztályba, amit foglaltatott. Azt hittem elájulok. Az ablakon kihajolva egy merészebb karnyújtással elértem volna a Diadalívet, a kilátás pazar volt, az egész város a lábunk előtt hevert. Nem tudtam betelni az élménnyel és a látvánnyal. A történtektől megrészegülve nyakunkba vettük a várost, csak egész későn értünk vissza a szállodába. Még mindig nem tudtam, mi jön ezután, de Ő olyan izgatott volt. Biztos valami nagyon különleges, gyertyafényes születésnapi vacsorát szervezett- gondoltam. Szóval megbeszéltük, hogy mindketten, félrevonulva kicsinosítjuk magunkat és fél óra múlva találkozunk a középső szobában. Elkészültem. Felvettem a szép ruhámat és kilibbentem.
Ő ott állt szmokingban, hatalmas vörös rózsacsokorral a kezében, mellette két pohár pezsgő. A szobát pedig beragyogta a Diadalív tündöklő fénye. Összeölelkeztünk és felcsendültek a közös számaink, amiket lementett a telefonjára. Ekkor már elkezdtem pityeregni a gyönyörűségtől...és jött a nagy pillanat. Előkerült egy doboz, benne egy gyűrűvel. Zokogtam és ő közben megkérte a kezem. Én pedig igent mondtam. Írom a sorokat és még mindig beleborzongok. És azt hiszem ez így is lesz mindig. Teljes mámorban, 4 óra alvás után összepakoltunk és egy rövid séta után a reptér felé vettük az irányt. És persze terveztünk. Terveztük tovább az életünket, a közös utunkat, az esküvőnket jövő tavasszal.
Egyszer régen volt egy álmom. Gimnazista voltam, amikor először láttam a Pretty Woman-t Julia Robertssel és Richard Gere-rel. Utána álmodtam magamnak egy mesét. Azt, hogy Párizsban vagyok a vőlegényemmel. Egy szálloda legfelső szintjén táncolunk az erkélyen, háttérben a város monoton zúgása hallatszik. Csendben szól a zene, mi táncolunk egy-egy pohár pezsgővel a kezünkben. Elegánsak vagyunk. Ő szmokingot visel, én hosszú estélyi ruhát , a hajam fel van tűzve. Ez az álom aztán még sokszor visszatért. És én erről én meséltem neki. Még valamikor télen. Csak úgy... És Ő valóra váltotta. Egy kis kiegészítéssel. Egy eljegyzési gyűrűvel.
Viszlát Párizs! Még találkozunk!
|
