Kedves Társkeresők!
Mai levelemben az ember/emberiség egyik legnagyobb félelméről írok, mely minden szorongásunk okozója, s így megnehezíti kapcsolatainkat, illetve azt, hogy megfelelő kapcsolatot teremthessünk életünkben, bármely módon.
Természetesen itt a párkapcsolatokról lesz szó, s azokról a hiedelmekről, melyek folyamatosan a „megnemértés” és a megnemértettség” csapdájába csalnak bennünket.
Szerelem, szeretet, szexualitás Hiedelmeink a párkapcsolatról
Szerelem:
„A szerelem sorsszerű!”
„Legfeljebb egy (esetleg két) szerelem élhető át egy életben!”
„A szerelem fiatalon más, mint idős korban!”
„A nagy szerelem örökké tart!”
Ezek azok a legfontosabb hiedelmek, amik a szerelemhez fűződnek. Valóban igazak, vagy csak a szerelem mitologizálásából fakadnak?
A fiatalok úgy képzelik a szerelmet, hogy végzetszerű találkozás azzal az emberrel, akivel egy egész életet le akarnak élni. Az idősebb ezzel szemben – sokéves tapasztalatára hivatkozva – azt mondja, hogy a sors vagy „az igazi”, vagy a „rossz” partnert ajándékozta számára.
A sorsban való hit, az egyetlen partnerben való hittel kapcsolódik össze, aki úgy illik a másikhoz, mint a kulcs a zárhoz. „Keresem azt az embert, aki nekem rendeltetett.” „Ha találkozunk, azonnal tudni fogom, hogy ő az!” Ezek bizony nem mások, mint előítéletek, s csak akkor szabadulhatunk meg mindezektől, ha készek vagyunk a szerelemről mélyen elgondolkodni. Az első fontos gondolat a szerelemről: „A szerelem nem kívülről tör ránk, így nem sorsszerű, s éppen ezért nem vagyunk tehetetlenül kiszolgáltatva neki!” A szerelem késztetés, hajlandóság kérdése, nyitottnak kell lennem ahhoz, hogy befogadhassam a másikat. Ha kész vagyok erre a hajlandóságra, létrejön a szerelem, s úgy élem meg, hogy megtaláltam az igazit. Ha hiányzik a hajlandóság (mert éppen másvalakibe vagyok szerelmes), akkor a találkozás közömbös lesz. A szerelemre való késztetés fontos feltétele a szerelem létrejöttének.
Minden szerelem kezdete ugyanolyan: rózsaszínben látjuk a világot, minden szép, mennyei, magával ragadó, a „felhők felett járunk”.
Az értékelés később következik be, többnyire a szexuális intimitás után, amikor a partnerek már többet tudnak egymásról. (Ma nagyon gyakran még semmit sem tudnak egymásról, s már létrejön a szexuális intimitás). Itt már belép az értelem: a szociális helyzetről, a foglalkozásról, a világnézetről, a vallásról, a műveltségről, az életfilozófiáról, a pénzről stb. Az előbbiekhez kapcsolódó megfontolásoknak már semmi közük nincs a szerelem érzéséhez, mert itt egyetlen kérdésről van szó: - Akarok-e kapcsolatot kezdeni ezzel az emberrel, és egyáltalán össze akarok-e házasodni vele?
Az értelem felteteti a kérdést: - Elég nagy-e a szerelem? Ez bizony már teszt-kérdés! Itt már nem a szerelem, hanem más tényezők játszanak szerepet. Amennyiben a „teszt” pozitív eredményt mutat, vagyis elfogadjuk a partner élethelyzetét, filozófiáját, műveltségét, vallását, anyagi helyzetét stb., akkor indulhat a szerelem, készek vagyunk utat engedni a szerelem kibontakozásának. Ha a „teszt” eredménye negatív, tehát a fenntartások kerülnek többségbe, már sokkal kritikusabban szemléljük a kapcsolatot, vívódni kezdünk … Akkor bizony ez nem volt szerelem.
Minél idősebbek vagyunk, minél nagyobb a tapasztalatunk, nota bene csalódásunk, annál több kifogás merül fel. Gyakran éppen az ún. csalódások következtében kialakítunk egy képet magunknak, olyan partnerről, aki által semmilyen módon nem sérülhetünk, ráadásul a külseje is idealizált.
Ha ez megtörtént, akkor hangoznak el a következő mondatok: - „Én azonnal felismerem (értsd: „első látásra”), hogy ki való nekem/hozzám!” - „Az első szavából („na pláne” első pillantásra) tudom, hogy milyen ember!” - „Nem tud nekem újat mondani/mutatni!” Sorolhatnám …
Természetesen létezik olyan szerelem – bár nagyon ritkán –, amelyik átlépi s konvenciókat. A nemes feleségül veszi a polgárlányt, a gyáros a munkáslányt stb. Ezek adják a romantikus regények alapötleteit, erre alapoz a legtöbb szerelmi történet, ez az, amikor a szerelem győz az értelem felett.
Mindenki azt kívánja, hogy őt is így szeressék, minden ellentmondó körülmény ellenére, önmagáért. Természetesen ennek így kellene lennie, de nagyon ritkán esik meg. A valóság az, hogy aki valóban képes szeretni, képes szerelmes lenni, Ő Don Juan. Aki mindenkit ugyanolyan hévvel szeret, s a pillanat szeretetét éli meg, magába a szerelembe szerelmes, így azután nem is tud hűséges maradni, ami a párválasztáskor többnyire az egyik alapfeltétel.
Mindenki más, minden más esetben újra és újra meg kell újítani a szeretetet, emlékezve a szerelmes időszakra (ha egyáltalán létezett és nem csak ámítás volt).
Az „örök, változatlan szerelem” önámítás, melyet a bennünk élő szörnyű félelem hív elő. Félelem az elhagyástól, hogy nem szeretnek bennünket eléggé, attól, hogy egyedül maradunk, sőt attól is félünk, hogy szeressünk, s akkor mintegy gazdasági közösségnek tekintjük a házasságot, mert védelemre van szükségünk.
Igazából arra vagyunk készek, hogy „betegesen” ragaszkodjunk magunkhoz, s ezt követeljük másoktól is. Ez igazi „rabság”.
A valódi szeretet, az igazi elfogadás felszabadít minden félelem alól! És már el is keseredhetnénk, hogy ilyen nem létezik, illetve dühönghetünk, hogy ezt sosem érhetjük el.
A jó hír az, hogy mégis megtalálható ez a szeretet – bár nem egyszerű, nem könnyű, mert minden hír és híresztelés ellentmond ennek – megtalálható önmagunkban, a bennünk lévő szeretetben, ha elég bátrak vagyunk kinyilvánítani elsősorban önmagunk felé. Ha elhárítunk minden akadályt az önszeretet útjából. Ha elhárítjuk, feldolgozzuk és feloldjuk azt a gyermekkori félelmet, amiből állandó szorongásunk fakadt, azt, hogy nem fogadnak el olyannak amilyen vagyok s így nem is szerethetnek, tehát „nem vagyok szerethető”!
Kérem, higgyék el, mindenki szerethető, ha elég merészek vagyunk megmutatni valódi önmagunkat!
Nincs olyan ember, akinek valódi önmaga ne lenne sugárzó, szeretetteljes, gyönyörű.
A ránk rakódott hiedelmeink feszítik ránk álarcainkat, mellyel (vélt vagy valódi) sérüléseinket óvjuk. Ezekről a hiedelmekről írok következő levelemben.
Jó pihenést, kívánok mindenkinek a nyáron!
|
